Új

Francia-porosz háború

Francia-porosz háború


We are searching data for your request:

Forums and discussions:
Manuals and reference books:
Data from registers:
Wait the end of the search in all databases.
Upon completion, a link will appear to access the found materials.

A francia-porosz háború kitörésére 1870. július 16-án került sor. III. Napóleon megpróbálta megőrizni a második francia birodalmat az Otto von Bismarck porosz kancellár által vezetett Észak-Német Államszövetség német államainak fenyegetése ellen. A Nemzetközi Dolgozók Szövetsége (IWMA) az előző évi konferenciáján kijelentette, hogy háború kitörése esetén általános sztrájkot kell tartani. Karl Marx azonban magányosan azzal érvelt, hogy ez kudarccal végződik, mivel a "munkásosztály ... még nem eléggé szervezett ahhoz, hogy döntő súlyt helyezzen a mérlegre". (1)

Az IWMA párizsi részlege azonnal elítélte a háborút. Németországban azonban megoszlott a vélemény, de a szocialisták többsége védekezőnek ítélte a háborút, a Reichstagban pedig csak Wilhelm Liebknecht és August Bebel nem volt hajlandó szavazni a háborús hitelekre, és határozottan ellenezte Elzász-Lotaringia annektálását. Ezért hazaárulással vádolták és börtönbe zárták. (2)

Marx úgy vélte, hogy a német győzelem elősegíti a szocialista forradalom iránti vágyát. Rámutatott Friedrich Engelsnek, hogy a német munkások jobban szervezettek és fegyelmezettebbek, mint a francia munkások, akikre nagy hatással voltak Pierre-Joseph Proudhon elképzelései: "A franciáknak csöpögésre van szükségük. Ha a poroszok győznek, akkor az államhatalom központosítása segítséget nyújt a munkásosztály központosításához ... A németek fölénye a franciákkal szemben a világ arénájában egyúttal elméletünk fölényét is jelentené Proudhonéval és így tovább. " (3)

Néhány nappal később Karl Marx nyilatkozatot tett az IWMA nevében. "Bármilyen fordulatot is hoz a közelgő szörnyű háború, minden ország munkásosztályainak szövetsége végső soron megöli a háborút. Pontosan az a tény, hogy míg a hivatalos Franciaország és Németország testvérgyilkos viszályba rohannak, Franciaország és Németország munkásai üzeneteket küldenek egymásnak." a béke és a jóakarat; ez a múltban páratlan nagyszerű tény megnyitja a szebb jövő kilátását. Bizonyítja, hogy szemben a régi társadalommal, gazdasági nyomorúságával és politikai delíriumával új társadalom alakul ki, akinek nemzetközi uralma a Béke lesz, mert természetes uralkodója mindenütt ugyanaz lesz - Munkás! Az új társadalom úttörője a Nemzetközi Munkaügyi Szövetség. " (4)

A békeaktivisták, John Stuart Mill és John Morley gratuláltak Marxnak a nyilatkozathoz, és gondoskodtak arról, hogy beszédéből 30 000 példányt nyomtassanak ki és terjesszenek. Marx úgy gondolta, hogy a háború lehetőséget ad a forradalomra. Engelsnek ezt mondta: "Már négy éjszaka nem tudok aludni, a reuma miatt, és ezt az időt Párizsról szóló fantáziákban töltöm." Reménykedett a német győzelemben: "Ezt kívánom, mert Bonaparte határozott veresége valószínűleg a franciaországi forradalmat fogja kiváltani, míg Németország határozott veresége csak húsz évig húzná el a dolgok jelenlegi állapotát." (5)

Az IWMA amerikai szervezőjének, Friedrich Sorge -nak írt levelében Marx néhány előrejelzést tett a jövőre vonatkozóan, beleértve az első világháborút és az orosz forradalmat: "Amit a porosz gazemberek nem látnak, az az, hogy a jelenlegi háború ugyanolyan szükségszerűen vezet háborúba Németország és Oroszország között, mivel az 1866 -os háború háborúhoz vezetett Poroszország és Franciaország között. Ez a legjobb eredmény, amit elvárok tőle Németország számára. A poroszizmus mint ilyen soha nem létezett és nem is létezhet másként, mint szövetségben és Oroszországnak való alárendeltségben . Ez a második háború pedig az elkerülhetetlen orosz forradalom középső felesége lesz. " (6)

A háború rosszul sikerült III. Napóleon számára, és súlyos vereséget szenvedett a szedáni csatában. 1870. szeptember 4 -én Párizsban kikiáltották a köztársaságot. Adolphe Thiers volt miniszterelnököt és a háború ellenfelét választották az új francia kormány vezérigazgatójának. (7)

Az övék most 74 éves, kinevezték a konzervatív nézetek ideiglenes kormányát, majd Londonba utaztak, és megpróbáltak szövetséget kötni Nagy -Britanniával. William Gladstone visszautasította, és amikor 1870. október 31 -én visszatért Párizsba, árulással vádolták. Felix Pyat radikális szocialista tüntetéseket szervezett Thiers ellen, akit azzal vádolt, hogy azzal fenyegetőzik, hogy eladja Franciaországot a németeknek. (8)

Karl Marx, aki "tiszta német patriotizmusa miatt, amelyre ő és Engels is mindig feltűnően hajlamos volt, lassan támadta Bismarkot, és a Nemzetközi Munkásszövetség közleményt adott ki," tiltakozva az annektálás ellen, elítélve a porosz király dinasztikus ambícióit. és felszólítja a francia munkásokat, hogy egyesüljenek a demokrácia minden védőjével a közös porosz ellenséggel szemben. " (9)

Később Marx rámutatott, hogy "Abszurd és anakronizmus, hogy a katonai szempontokat a nemzetek határainak rögzítésének elvévé tegyék? Ha ez a szabály érvényesülne, Ausztria továbbra is jogosult volna Velenciára és a Minicio vonalára , Franciaország pedig a Rajna vonaláig, hogy megvédje Párizst, amely minden bizonnyal nyitottabb az északkeleti támadásokra, mint Berlin délnyugati irányából. Ha a határokat katonai érdekek határozzák meg, akkor nem lesz vége azt állítja, hogy minden katonai vonal szükségszerűen hibás, és néhány külterületi terület bekebelezésével javítható; és ráadásul soha nem lehet végérvényesen és tisztességesen rögzíteni, mert a hódítónak mindig meg kell hódítania a meghódítottakat, és ezért bennük a friss háborúk magva. " (10)

1871 márciusában a kormány kísérletet tett a Párizsi Nemzeti Gárda leszerelésére, amely önkéntes állampolgári erő, amely radikális szimpátia jeleit mutatta. Nem volt hajlandó feladni fegyvereit, kinyilvánította autonómiáját, menesztette az ideiglenes kormány tisztviselőit, és a nép forradalmi bizottságát választotta Franciaország igazi kormányának. Adolphe Thiers most Versailles -ba menekült. Európa -szerte a kormányokat aggasztotta, hogy mi történik Európában. Az idők beszámolt arról, hogy "a demokrácia veszélyes érzése, ez a civilizáció elleni összeesküvés, az úgynevezett fővárosa" ellen panaszkodott. (11)

Az új kormány Párizsi Kommunának nevezte magát, és megpróbálta irányítani a várost. Isaiah Berlin azt állítja, hogy a bizottság különböző politikai vélemények keveréke volt, de Mikhail Bakunin, Pierre-Joseph Proudhon és Louis Auguste Blanqui követői is benne voltak. A kommunároknak nehezen sikerült megtartaniuk a nemzetőrség irányítását, és március 28-án, a választás napján Jacques Leon Clément-Thomas tábornokot és Claude Lecomte tábornokot meggyilkolták. Guyon doktor, aki nem sokkal később megvizsgálta a holttesteket, negyven golyót talált Clément-Thomas testében, és kilenc golyót a Lecomte hátuljában.

Adolphe Thiers most Versailles -ban székhellyel sürgette a párizsi embereket, hogy tartózkodjanak a szavazástól. Amikor a szavazás befejeződött, 235 000 párizsi szavazott, 485 000 regisztrált szavazó közül. A felső osztályú városrészekben sokan nem voltak hajlandók részt venni a választásokon, több mint 70 százalékuk nem volt hajlandó szavazni. A munkásosztályokban azonban magas volt a részvétel. A kilencvenkét kommunárius közül, akiket népválasztással választottak meg, tizenhét tagja volt az IWMA-nak. Megállapodtak abban, hogy Marxnak meg kell fogalmaznia a „Párizs népéhez intézett címet”, de hörghurutban és májbetegségben szenvedett, és nem tudta elvégezni a munkát. (12)

A kommunároknak nehezen sikerült megtartaniuk a nemzeti gárda irányítását, és a választás napján meggyilkolták Jacques Leon Clément-Thomas tábornokot és Claude Lecomte tábornokot, akiket két szigorú fegyelmezettnek vádoltak. Guyon doktor, aki nem sokkal később megvizsgálta a holttesteket, negyven golyót talált Clément-Thomas testében, és kilenc golyót a Lecomte hátuljában. (13)

A község első ülésén a tagok több javaslatot is elfogadtak, többek között Louis Auguste Blanqui tiszteletbeli elnökségét; a halálbüntetés eltörlése; a katonai sorkatonaság eltörlése; javaslat küldöttségek más városokba küldésére, hogy segítsenek az ottani községek elindításában. Az is elhangzott, hogy a Nemzeti Gárdán kívül más, férfi állampolgárokból álló katonai erőt nem lehet alakítani vagy bevinni a fővárosba. A város iskolás gyermekeit ingyenes ruházattal és élelemmel látták el. David McLellan azt sugallja, hogy a kommün által hozott tényleges intézkedések inkább reformisták voltak, mint forradalmiak, és nem támadták meg a magántulajdont: a munkaadókat megtiltották a pénzbírság büntetésére a bérek csökkentése érdekében ... és minden elhagyott vállalkozást szövetkezeti szövetségekbe helyeztek át. "(14)

Karl Marx úgy vélte, hogy a kommunárisok cselekedetei forradalmian újak: „Miután a kommün megszabadult az állandó hadseregtől és a rendőrségtől - a régi kormány fizikai erő elemeitől -, a Kommün vágyott arra, hogy megtörje az elnyomás szellemi erejét… és az összes egyházat, mint tulajdonosi testületet megszüntetik. A papokat visszaküldték a magánélet zugába, ahol elődeik, az apostolok utánzásával a hívek alamizsnájából táplálkoztak. Az egész oktatási intézmény nyitva volt az emberek előtt ingyen, és ugyanakkor megtisztították az egyház és állam minden beavatkozásától. Így nemcsak az oktatást tették mindenki számára hozzáférhetővé, hanem maga a tudomány is megszabadult azoktól a bilincsektől, amelyeket az osztály előítélete és a kormányzati erő kényszerített rá. " (15)

Bár a választásokon csak férfiak szavazhattak, több nő is részt vett a Párizsi Kommünben. Nathalie Lemel és Élisabeth Dmitrieff létrehozták a Párizsi Védelemért és a Sebesültek Gondoskodásáért Nők Szövetségét. A csoport követelte a nemek és a bérek közötti egyenlőséget, a nők válási jogát, a világi oktatáshoz való jogot és a lányok szakmai oktatását. Anne Jaclard és Victoire Léodile Béra megalapították a Paris Commune újságot, Louise Michel pedig a Nemzeti Gárda női zászlóalját. (16)

A bizottság kiterjedt hatáskörrel ruházta fel a kommün ellenségeinek levadászását és bebörtönzését. Raoul Rigault vezetésével több letartóztatásba kezdett, általában árulás gyanújával. A letartóztatottak között volt Georges Darboy, a párizsi érsek, Edmond-Charles de Martimprey tábornok és Gaspard Deguerry apát. Rigault megkísérelte ezeket a foglyokat Louis Auguste Blanqui -ra cserélni, akiket a kormányerők elfogtak. A hosszú tárgyalások ellenére Adolphe Thiers nem volt hajlandó elengedni.

1871. május 22 -én Patrice de MacMahon marsall és kormánycsapata belépett a városba. A Közbiztonsági Bizottság rendeletet adott ki: "Fegyverre! Hogy Párizs barikádokkal borongjon, és hogy ezek a rögtönzött sáncok mögött ismét háborús kiáltását, büszkeségének, dacának kiáltását dobja a győzelem; mert Párizs a barikádjaival legyőzhetetlen ... Az a forradalmi Párizs, a nagy napok Párizsa teszi a kötelességét; a Kommün és a Közbiztonsági Bizottság megteszi a magáét! " (17)

Becslések szerint körülbelül tizenötök -húszezer személy, köztük sok nő és gyermek válaszolt a fegyverkiáltásra. MacMahon marsall erői a kommün haderőjét ötöt meghaladták. Eljutottak Montmartre -ba, ahol a felkelés elkezdődött. Az egyik barikád helyőrségét részben egy harminc nőből álló zászlóalj védte, köztük Louise Michel. A katonák elfogtak 42 gárdistát és több nőt, ugyanabba a házba vitték őket a Rue Rosier utcán, ahol Clement-Thomas és Lecomte tábornokokat kivégezték, és lelőtték őket.

A nemzetőrség nagy része polgári ruhába öltözött, és elmenekült a városból. Becslések szerint ez csak mintegy 12.000 kommunát maradt a barikádok megvédésére. Amint elfogták őket, kivégezték őket. Raoul Rigaut válaszul megölte foglyait, köztük a párizsi érseket és három papot. Nem sokkal később Rigaut elfogták és kivégezték, és a lázadás nem sokkal később, május 28 -án véget ért. Ahogy Isaiah Berlin rámutatott: „A győztes hadsereg által kiváltott megtorlás tömeges kivégzések formájában történt; a fehér terror, mint az ilyen esetekben gyakori, messze felülmúlta a kegyetlen kegyetlenkedésekben a rezsim legrosszabb túlzásait. befejezni." (18)

Marx szerint mindig ez történik, amikor a tömegek megpróbálják átvenni a társadalom irányítását: "A polgári rend civilizációja és igazságossága fényes fényben jelenik meg, valahányszor ennek a rendnek a rabszolgái és haragjai felemelkednek uraik ellen. Aztán ez a civilizáció és igazságosság leplezetlen vadság és törvénytelen bosszúként tűnnek fel. A kisajátító és a producer közötti osztályharc minden új válsága szembeötlőbben mutatja ezt a tényt ... Az önfeláldozó hősiesség, amellyel Párizs lakossága-férfiak, nők és gyermekek- a Versailles -i belépés után nyolc napig harcolt, ugyanúgy tükrözi ügyük nagyszerűségét, mint a katonaság pokoli tettei a civilizáció veleszületett szellemét, sőt, amelynek nagy problémája az, hogyan szabaduljunk meg a halmoktól holttestekből, amelyeket a csata befejezése után készített! " (19)

Legkelendőbb brosúrájában, A polgárháború Franciaországban (1871), Karl Marx elismerte, hogy a Nemzetközi Munkásszövetség erősen részt vett a Párizsi Kommünban. Jules Favre, a nemrég Franciaországban visszahelyezett külügyminiszter arra kérte az összes európai kormányt, hogy helyezze törvényen kívül az IWMA -t. Egy francia lap Marxot jelölte meg az összeesküvők "legfőbb vezetőjének", azt állítva, hogy ő "szervezte" a felkelést Londonból. Azt állította, hogy az IWMA -nak hétmillió tagja van. (20)

Más európai kormányok is sürgették az IWMA -tagok büntetését. Spanyolország beleegyezett abba, hogy kiadja a Párizsi Kommunában részt vevőket. Giuseppe Mazzini, az olasz nacionalista mozgalom vezetője csatlakozott a Marx letartóztatására irányuló felhívásokhoz, akit "uralkodó hajlamú embernek, féltékenynek mások befolyására, akit nem áll fenn komoly, filozófiai vagy vallási meggyőződés; természetében félek a harag több elemétől, mint a szerelemtől. " (21)

A brit újságok is panaszkodtak a Karl Marx okozta veszélyekre. Az idők figyelmeztetett annak lehetőségére, hogy Marx hatással lehet a munkásosztályra. Attól tartott, hogy a szilárd angol szakszervezeti tagok, akik nem akarnak mást, mint "tisztességes napi bért a tisztességes napi munkáért", elronthatják a külföldről behozott "furcsa elméleteket". (22) Marx ezt írta Ludwig Kugelmannnak: "Megtiszteltetés számomra, hogy ebben a pillanatban a legtöbb bántalmazott és fenyegetett ember lehetek Londonban." (23)

A német nagykövet sürgette Granville Leveson-Gower brit külügyminisztert, hogy kezelje Marxot közös bűnözőként felháborító "élet- és vagyonveszélye" miatt. William Gladstone -nal, a miniszterelnökkel folytatott konzultációt követően azt válaszolta, hogy "úgy gondolják, hogy a szélsőséges szocialista vélemények nem szereztek hatást ennek az országnak a dolgozó embereihez", és "ismeretlen, hogy gyakorlati lépéseket tett volna a külföldi országokkal kapcsolatban. az Egyesület angol fióktelepe. " (24)

A kiadvány A polgárháború Franciaországban (1871) felzaklatta több brit szakszervezeti vezetőt, és George Odger lemondott a Nemzetközi Munkásszövetség Általános Tanácsából. Azzal érveltek, hogy az 1867. évi reformtörvény elfogadása kevésbé tette radikálissá a munkásosztályt. A Párizsi Kommün után az IWMA csak az anarchizmus fellegváraiban haladt előre: Spanyolország és Olaszország. (25)

A francia kormány 1871. májusában írta alá a frankfurti szerződést. Ez létrehozta a határt a Francia Harmadik Köztársaság és a Német Birodalom között. Ennek eredményeként Franciaország elveszítette Elzászot és Lotaringiát, Strasburgot és Metz nagy erődjét Németországnak, és 1694 személyt adott át. falvak és városok francia irányítás alatt Németországba. (26)

A franciák fölötti győzelme után Otto von Bismarck, Poroszország elnöke azonnal intézkedett Németország egyesítésének biztosítása érdekében. Tárgyalt a dél -német államok képviselőivel, különleges engedményeket tett, ha beleegyeznek az egyesülésbe. Az új Német Birodalom egy szövetség volt, amely 25 alkotó államból állt. Németország 208 825 négyzetmérföldnyi területet foglalt el, és lakossága meghaladta a 41 milliót. Míg 1871 -ben Nagy -Britannia 94.525 négyzetkilométert foglalt el 21 millió lakosával. Jonathan Steinberg azzal érvelt: "A zseniális államférfiak átalakították az európai politikát, és nyolc és fél év alatt egyesítették Németországot. És ezt a személyiség puszta erejével, ragyogásával, könyörtelenségével és elvi rugalmasságával tette." (27)

Bismarck támogatást nyert az egyesüléshez azzal, hogy minden 25 év feletti férfinak szavazást engedélyezett. Bismarck arra a döntésre jutott, hogy a szocializmus megelőzésének legjobb módja az, ha társadalmi reformokat vezet be, beleértve az öregségi nyugdíjakat. 1881-ben bejelentette, hogy "azoknak, akik életkoruk és rokkantságuk miatt munkaképtelenek, megalapozott igényük van az államtól való gondoskodásra". A kérdés megvitatásakor Bismarckot kritikusai szocialistának minősítették. Azt válaszolta: "Nevezzük szocializmusnak, vagy bármi másnak, ami tetszik. Nekem is ez a helyzet." Azzal érveltek, hogy Bismarck szándéka az volt, hogy "kapcsolatot teremtsen a munkavállalók és az állam között az utóbbi megerősítése érdekében, fenntartsa a hagyományos tekintélyviszonyokat a társadalmi és státuszcsoportok között, és kiegyenlítő hatalmat biztosítson a liberalizmus modernista erőivel szemben. szocializmus." (28)

1883 -ban Bismarck olyan egészségbiztosítási rendszert vezetett be, amely fizetéseket biztosít, amikor az emberek betegek és nem tudnak dolgozni. A részvétel kötelező volt, és a járulékokat a munkavállalótól, a munkáltatótól és a kormánytól vették fel. A német rendszer járulékos nyugdíjazási és rokkantsági ellátásokat is biztosított. Németország volt tehát a világ első országa, amely a társadalombiztosítás elvein alapuló átfogó jövedelembiztonsági rendszert biztosított.

Bismarck kifejtette: "A munkás valódi sérelme létének bizonytalansága; nem biztos abban, hogy mindig lesz munkája, nem biztos abban, hogy mindig egészséges lesz, és előre látja, hogy egy napon öreg lesz és alkalmatlan a munkára. Ha szegénységbe kerül, még akkor is, ha csak hosszan tartó betegség miatt, akkor teljesen tehetetlen, a saját maga döntésére hagyatik, és a társadalom jelenleg nem ismer el semmilyen valódi kötelezettséget vele szemben a szegények szokásos segítségén túl. ha valaha is ilyen hűségesen és szorgalmasan dolgozott. A szegények szokásos segítsége azonban sok kívánnivalót hagy maga után, különösen a nagyvárosokban, ahol sokkal rosszabb a helyzet, mint az országban. " (29)

Bismarck úgy vélte, hogy ez a biztosítási rendszer növeli a termelékenységet, és a német munkások politikai figyelmét a kormány támogatására összpontosítja. Ez a német Amerikába irányuló emigráció gyors visszaesését is eredményezte. Azt is remélte, hogy ez csökkenti a szocialisták támogatását. Az idős- és rokkantsági biztosítási törvény 1889 -es elfogadása után Bismarck biztonságosnak ítélte a szociáldemokrata párt legalizálását. (30)

Bármilyen fordulatot is hoz a közelgő szörnyű háború, minden ország munkásosztályának szövetsége végső soron megöli a háborút. Bizonyítja, hogy a régi társadalommal ellentétben, gazdasági nyomorúságával és politikai delíriumával egy új társadalom bontakozik ki, amelynek nemzetközi uralma a Béke lesz, mert természetes uralkodója mindenütt egyforma lesz - Munka! Az új társadalom úttörője a Nemzetközi Dolgozó Férfiak Szövetsége.

Amit a porosz gazemberek nem látnak, az az, hogy a jelenlegi háború ugyanolyan szükségszerűen vezet háborúhoz Németország és Oroszország között, mint az 1866 -os háború a Poroszország és Franciaország közötti háborúhoz. 2 lesz az oroszországi elkerülhetetlen forradalom középső felesége.

Abszurditás és anakronizmus, hogy a katonai szempontokat a nemzetek határainak rögzítésének elvévé tegyék? Ha ez a szabály érvényesülne, Ausztriának továbbra is joga lenne Venetia és a Minicio vonalához, Franciaország pedig a Rajna vonalához, hogy megvédje Párizst, amely minden bizonnyal nyitottabb az északkeleti támadásokra, mint Berlin délnyugat felől. Ha a határokat katonai érdekek határozzák meg, akkor nem lesz vége a követeléseknek, mert minden katonai vonal szükségszerűen hibás, és néhány külterületi terület bekebelezésével javítható; és ráadásul soha nem lehet őket végérvényesen és tisztességesen rögzíteni, mert a hódítónak mindig meg kell hódítania a meghódítottakat, és következésképpen magukban kell hordaniuk az új háborúk magját

Gyermekmunka szimuláció (tanári megjegyzések)

Richard Arkwright és a gyári rendszer (Válasz kommentár)

Robert Owen és New Lanark (Válasz kommentár)

James Watt és Steam Power (Válasz kommentár)

A hazai rendszer (válasz kommentár)

The Luddites (Válasz kommentár)

Kézi szövésű szövők (válaszkommentár)

(1) Isaiah Berlin, Karl Marx (1939) 191. oldal

(2) Francis Wheen, Karl Marx (1999) 320. oldal

(3) David McLellan, Karl Marx: Életrajz (1973) 355. oldal

(4) Karl Marx, nyilatkozat a Nemzetközi Munkásszövetség nevében (1870. július 23.)

(5) Karl Marx, levél Friedrich Engelshez (1870. augusztus 17.)

(6) Karl Marx, levél Friedrich Sorge -nak (1870. szeptember 1.)

(7) David McLellan, Karl Marx: Életrajz (1973) 358. oldal

(8) René de La Croix de Castries, Monsieur Thiers (1983) 320-333

(9) Isaiah Berlin, Karl Marx (1939) 184. és 185. oldal

(10) Karl Marx, A polgárháború Franciaországban (1871)

(11) Az idők (1871. március 22.)

(12) Francis Wheen, Karl Marx (1999) 326. oldal

(13) Donny Gluckstein, A Párizsi Kommün: Forradalom a demokráciában (2006) 231. oldal

(14) David McLellan, Karl Marx: Életrajz (1973) 358. oldal

(15) Karl Marx, A polgárháború Franciaországban (1871)

(16) L'Humanité (2005. március 19.)

(17) A Közbiztonsági Bizottság (1871. május 22.)

(18) Isaiah Berlin, Karl Marx (1939) 187. oldal

(19) Karl Marx, A polgárháború Franciaországban (1871)

(20) Francis Wheen, Karl Marx (1999) 331. oldal

(21) Giuseppe Mazzini, A kortárs szemle (1872. július)

(22) Az idők (1872. április 16.)

(23) Karl Marx, levél Ludwig Kugelmannhoz (1871. június 28.)

(24) Francis Wheen, Karl Marx (1999) 332. oldal

(25) David McLellan, Karl Marx: Életrajz (1973) 366. oldal

(26) Howard M. Sachar, Európa meggyilkolása, 1918-1942: Politikai történelem (2014) 263-264

(27) Jonathan Steinberg, Bismarck: Egy élet (2011) 311. oldal

(28) Kees van Kersbergen, Összehasonlító jóléti állampolitika: fejlődés, lehetőségek és reform (2013) 38. oldal

[29] Otto von Bismarck, beszéd a Reichstagban (1884. március)

(30) Ernest Peter Hennock, A jóléti állam eredete Angliában és Németországban, 1850–1914 (2007) 157. oldal


150 évvel később megtalálták és újratemették a francia-porosz háborús katonákat

A francia-porosz háború katonái 2020 augusztusában temették újra Gravelotte-ba / Uwe Zucchi, a német hadisír-bizottság. Ernst Zimmer 1910 -es festménye a német katonákat ábrázolja a gravelotte -i csatában.

Zita Ballinger Fletcher
2020. augusztus 25

Bár az 1870-71-es francia-porosz háború elfeledett fejezetnek tűnik a történelemben, a konfliktus megdöbbentő újbóli megjelenést váltott ki, amikor júniusban egy helyi gazda, Franciaország, Metz közelében, szemtől szemben találkozott emberi csontokkal az erdő folyópartján. Ezek hat porosz katona maradványai voltak, amelyeket 150 évre elfelejtettek, amíg fel nem keltették a francia és a német hatóságok figyelmét. A maradványokat hivatalosan augusztusban temették el a franciaországi Gravelotte -ban.

A helyszínen nemzetközi régészek dolgoznak. / German War Graves Commission médiafotó

A szokatlan felfedezés az Aubigny -kastélytól délre lévő magántulajdonban lévő erdősávban történt. A csontok láthatóvá váltak a folyóparti fröccsenő víz talajeróziója miatt. A kastély tulajdonosai együttműködtek a francia hatóságokkal és a német hadisír -bizottsággal, hogy megkönnyítsék a régészeti feltárást a helyszínen.

A francia-porosz háború ma pompájáról és imperializmusáról ismert. Az ismeretlen katonák, akik hatalmas csataterek festményein élnek, talán nyomot hagynak emlékeinkben lendületes, színes egyenruhájukkal. A sors furcsa fordulata során ezeknek az egyenruháknak a darabjai valahogy túlélték az idő pusztítását - kulcsfontosságú nyomokká váltak abban, hogy segítsenek a szakértőknek megtalálni a maradványokat.

A régészek korrodált zöld gombokat találtak, részben dupla fülekkel, és sötétkék szövetmaradványokat ragadtak az epaulette gombok alatt. Ezek a nyomok segítették a régészeket abban, hogy porosz katonaként azonosítsák a halottakat. Miközben a régészek óvatosan rétegekenként eltávolították a talajt ecsetekkel, és fémdetektorokkal vizsgálták, további csontokat és számos fémtárgyat fedeztek fel.


Véres csata 1870 augusztusában Emil Hünten "Mars-La-Tour csata" című képében.

Szakértők becslései szerint a hat katona a colombiai csata (francia nevén a Borny -i csata) alatt vagy azt követően halt meg 1870. augusztus 14 -én. Ez volt a sok vérbeli összecsapás a franciák és a poroszok vezette német ellenfeleik között. .

A háború ebben az időszakában a németek súlyos költségek mellett győzelmet arattak. A német parancsnokok nem nagyon törődtek embereik életével, és könyörtelenül nyomást gyakoroltak a csatatérre, még akkor is, ha csapataikat a francia Chassepot puska fölénye pusztította. 1870. augusztus 18 -ig a becslések szerint 5200 német és 1100 francia halottja volt az áldozatoknak, további 30 000 sebesült pedig mindkét oldalon.


Egy német War Graves Commission munkatársa térképen rámutat a csata helyszínére. / German War Graves Commission fotó

Ezt a figyelmetlenséget 1870. augusztus 21 -én jelentette be I. Vilhelm porosz király jelentése, amely megkövetelte tisztjeitől, hogy jobban használják ki saját intelligenciájukat és terepüket, hogy „ugyanazokat az eredményeket érjék el kevesebb [munkaerő] áldozattal”.

A harmónia furcsa ütemében a konfliktus során egykori ellenségek összegyűltek, hogy augusztus 14 -én, pontosan 150 évvel az ismeretlen katonák utolsó csatáját követő napon eltemessék a porosz halottakat a Gravelotte temetőben.


A vendégek, köztük francia polgári tisztviselők és német képviselők, részt vesznek az ismeretlen katonák hivatalos temetési ceremóniáján a Gravelotte temetőben. / German War Graves Commission fotó, Uwe Zucchi

Mintegy 50 vendég vett részt a helyi francia közösségekből, köztük Gravelotte polgármestere és Metz város képviselői. Német képviselők is jelen voltak. A francia zászlóvivők a temetési istentiszteleten tisztelegtek a halottak előtt, német ifjúsági csoport tagjainak dalai kíséretében. A résztvevők virágokat és kereszteket helyeztek el a sírhelyen. MH


Francia-porosz háború: az a konfliktus, amely Európát rémálommá sodorta

A 150 évvel ezelőtt kirobbant francia-porosz háború olyan haragmeccsre adott okot, amely két világháború felé indít egy kontinenst. Michael Rowe egy 19. századi konfliktus történetét meséli el, amely katasztrofális következményekkel járt a modern világra nézve

Ez a verseny most lezárult

Közzétéve: 2020. november 19, 12:26

1870. október 7-én Léon Gambetta, a francia kormány erős embere gázbuborékkal megszökött Párizsból. A francia-porosz háború addigra majdnem három hónapja tombolt, és a német erők ostromolták a várost. Gambetta abban reménykedett, hogy új hadseregeket hoz létre a tartományokban a főváros enyhítésére. Ez kétségbeesés volt, jelezve, milyen alacsonyra süllyedt Franciaország vagyona.

Az elkövetkező hetekben a helyzet rosszabbodott, Franciaország híres fővárosában az egyszerű polgárok macskákat, kutyákat, patkányokat és lovakat fogyasztottak. Az emlékiratok és levelek tele vannak vitákkal az állatkertből származó egzotikus hús, például teve, antilop vagy elefánt relatív érdemeiről. A sörfőzdékből származó patkányokról (nem meglepő módon) azt mondták, hogy jobb ízűek, mint a csatornába fogtak. Eközben a gátlástalan vállalkozók bizarr helyettesítőkkel kezdték kereskedni az alapokkal, például a tejjel.

Napóleon császár volt a felelős elsősorban a katasztrófáért. A nagy Napóleon unokaöccse, aki meghódította Európa nagy részét, III. Napóleon 1852 -es puccs után a franciák császárává tette magát. Victor Hugo híresen elbocsátotta „Kis Napóleonnak”, de a francia nép nagy dolgokat várt tőle. Az ő eredményei sem voltak elhanyagolhatóak: újjáépítette Párizst, megteremtve azt a várost, amelyet ma ismerünk, és megerősítette a francia elsőbbséget azzal, hogy legyőzte az oroszokat (brit segítséggel) az 1853–56-os krími háborúban, és az osztrákokat 1859-ben, lehetővé téve az olasz nyelvet. egyesítés.

Napóleon volt a 19. század közepének Európa nagy rombolója. Sajnos neki és Franciaországnak a Rajnától keletre, a nagy német Poroszországban még nagyobb romboló alakult ki. Otto von Bismarcknak ​​hívták.

Amikor Bismarck 1862 -ben miniszterelnök lett, Poroszország volt a leggyengébb Európa „nagyhatalma”, csak egyike azoknak az államoknak, amelyek még nem egyesültek a német birodalomban. De királya, I. Vilmos elhatározta, hogy ezt nagy horderejű katonai reformok útján orvosolja, és kinevezte a varázsló Bismarckot, hogy döntse el őket egy vonakodó porosz parlamenten. Kinevezésekor Bismarck világossá tette nézeteit a történelem egyik leghíresebb hangvételében: „A nap nagy kérdéseit nem beszédek és többségek döntik el, hanem vas és vér.”

Bismarckban és Napóleonban nagyon sok közös vonás volt. Mindketten konzervatív populisták voltak, és mindketten felismerték, hogy az Európát elsöprő nacionalizmus új erejét inkább ki kell használni, mint félteni. Ennek a nacionalista hevületnek a kihasználására tett kísérleteik azonban ütközési pályára állították őket, amely konfliktusba ütközött.

A francia-porosz háború, ahogy ez a konfliktus ma ismert, 10 rövid hónap alatt véget ért, de következményei rendkívül hosszú távúak voltak. Egy győztes és újonnan egyesült Németországban segített abban, hogy a legyőzött és megalázott Franciaországban a militarizmus legyen az uralkodó ideológia, és forrongó bosszúvágyat táplált. Ezek a mérgező összetevők a következő évszázadban további - sokkal nagyobb léptékű - véralvadás színterei. Nyilvánvaló, hogy azt mondhatjuk, hogy Napóleon és Bismarck 1870 -ben a fölényért vívott csatája nélkül Európa 20. százada valóban egészen más pályát követett volna.

Napóleon ébresztője

A francia-porosz háború visszaszámlálása egy másik háborúval kezdődött: 1866-ban, amikor Poroszország újonnan megreformált hadserege hét hét alatt összetörte Ausztriát. Ez igazolta Bismarck otthonát, és ébresztő volt Európába. Poroszország lett az uralkodó hatalom Közép -Európában, és a többi német állam most Berlinben, nem pedig Bécsben keresett vezetést.

Ez megrémítette Franciaországot. Napóleon III kezdeti pánikválasza az volt, hogy visszaállítja a francia tekintélyt Luxemburg vagy akár Belgium annektálásával. Kérte Bismarck egyetértését, de visszautasították. 1868 -ban aztán új európai válság kezdődött II. Izabella spanyol királynő megbuktatásával. Spanyolországnak szüksége volt egy új uralkodóra, és mint ebben az időszakban gyakran történt, Németország számtalan hercegi házának egyik tagját választotta. Sajnos ez a választás, Leopold hohenzollerni herceg, porosz Vilmoshoz kapcsolódott. Nem meglepő, hogy Franciaország ballisztikus lett, amikor ez a tudás nyilvánosságra került 1870 júliusában. III. Napóleon kormánya a hazai véleményektől elcsigázva megpróbálta megmenteni az arcát azzal, hogy Poroszországot kényszerítette a megállapodás vétójára. Vilmos király örömmel kötelezte a franciákat, mivel soha nem tetszett neki, hogy közeli hozzátartozója olyan instabil országot irányít, mint Spanyolország.

There things might have rested, but for the French then overplaying their hand. The French ambassador to Prussia met William at the spa resort of Bad Ems (13 July) and attempted to force a public climbdown, pressing him to block any future Hohenzollern candidacy. This backfired when William politely rebuffed the ambassador.

Bismarck was not present at Bad Ems, but had remained in Berlin, where an account of the exchange reached him in the so-called Ems telegram. Bismarck, in full knowledge of the likely consequences, then edited the telegram, deleting the diplomatic niceties, and released it for publication in the international press. This was Bismarck’s famous red rag, waved at the Gallic bull. The French duly rose to the bait and declared war, amid feverish jubilation on the streets of Paris.

The Franco-Prussian War, despite its name, saw France pitted against a coalition of German states who sided with Prussia. Their inhabitants increasingly saw themselves as fellow Germans and viewed the war against France as a national crusade. Prussia nonetheless provided the overwhelming majority of German forces, as well as the military leadership.

In technological terms, there was little between the belligerents: the French had better infantry rifles, the Prussians superior artillery. What gave the Prussians a decisive advantage was their numerical superiority at the outset, gained by very fast mobilisation, and above all superior military leadership.

“No battle plan ever survives contact with the enemy.” So stated Helmuth von Moltke, the Prussian commander in 1870. Moltke was a new kind of military leader, more manager than charismatic warlord. He presided over the Prussian General Staff, an institution that planned operations and contingencies in peacetime. The regular rotation of staff officers back to their regiments ensured that best practice was spread throughout the army, which meant the overall commander could safely delegate to those best placed to seize opportunities that unfolded once hostilities commenced. This was the answer to the problem highlighted in Moltke’s quote above. Neither the French, nor other armies, operated in this way, and this showed in 1870.

Superior planning and numbers allowed the Prussians to concentrate along France’s eastern frontier. The French, without proper plans, quickly suffered setbacks and these destroyed the morale of Napoleon III, who had unwisely assumed personal command. The only sensible option for the French was to fall back and regroup, but Napoleon could not afford to lose face by retreating. The consequence was a series of major French defeats, starting with Gravelotte-St Privat on 18 August. This would prove the bloodiest engagement of the war, with a casualty rate that was a portent of 20th-century horrors. In just one 20-minute period, the Prussian Guard Corps alone suffered 8,000 men killed or wounded, due to an unholy combination of fast, modern weaponry and outdated attack styles involving massed ranks of men. At least the widespread introduction in this war of ‘dog tags’ – discs worn by soldiers that included their basic details – allowed for the identification of the dead.

Despite horrific losses at Gravelotte-St Privat, the Prussians won, thanks to superior artillery and better manoeuvring. Moltke then trapped most of the French army in the fortress of Metz. Political pressures intervened again on the French side and demanded a rescue effort. This resulted in the battle of Sedan (1–2 September), a second catastrophic French defeat in which Napoleon III himself was captured. News of this debacle reached Paris a few days later and caused regime change. The new republican Government of National Defence filled the political vacuum and proclaimed a war of national resistance.

The Franco-Prussian War now entered a new phase. Prussian forces advanced on Paris, which they besieged from 19 September. The French capital was too strong to be taken by storm, so needed to be starved into submission. While Léon Gambetta escaped to the provinces and raised new armies, irregular volunteers, known as Francstireurs, engaged in guerrilla tactics. The Prussians did not recognise them as legitimate combatants and shot them upon capture, burning down villages suspected of harbouring them.

This messy, dirty war dragged on for the remainder of 1870, to the discomfort of Bismarck who feared international opinion was swinging in favour of France. However, the defeat of Gambetta’s new armies in December meant that Paris was not going to be relieved, and with food running out there was no option but to seek a truce (28 January 1871) which ended the fighting. This created the conditions for French elections to be held, which produced a government with the authority to conclude a preliminary peace on 26 February. Though the new regime’s grip on power was threatened by the so-called Paris Commune, which briefly seized control of the capital in March, it nonetheless ratified the definitive Treaty of Frankfurt on 10 May.

Militarism off the leash

Few who ratified the Treaty of Frankfurt could have guessed the immense impact that the Franco-Prussian War would have on the continent of Europe – an impact that was, in the estimation of future British prime minister Benjamin Disraeli, greater than the French Revolution. Geopolitically, Europe went from having a ‘soft’ centre, made up of lots of small separate states, to one with a hard core: impressed by Prussia’s military leadership, and driven by public opinion, Germany’s smaller states agreed to cede their independence to Berlin and form a single entity, the German empire. The big question that arose – and persists – is how such a powerful state can operate within the wider family of European nations.

Initially, things worked well enough. Bismarck used his undoubted political talents to preserve peace. However, when he fell from power in 1890, the more pernicious legacies of the 1870 war came to the fore, including militarism. All major powers in the late 19th century were militaristic, but newly unified Germany was more so than most. Prussia’s army, which formed the core of Germany’s military, emerged from the 1870 war with immense prestige. With Bismarck gone, no civilian leader had the stature to challenge its primacy. In Germany and across Europe, the military planner was let off the leash.

For France, defeat came as an awful shock made worse by the harsh treaty that followed, which inflicted the loss of the region of Alsace and part of Lorraine, and the payment of a large reparations bill. This humiliation nurtured a desire for revenge. A generation of schoolchildren grew up taught of the injustices of the peace settlement. In the 1890s, France exploited wider European unease at German power by creating an alliance, which in turn made Germany feel cornered.

This combination of militarism and bitterness created the perfect conditions for the next round of Franco-German conflict, the First World War, which on this occasion dragged in the rest of the world. Tragically, the millions of lives lost between 1914 and 1918 resolved nothing – and it was only after countless more died in the Second World War that the architects of Franco-German reconciliation built an edifice that still dominates Europe’s political landscape.

Chief among these architects were West Germany’s chancellor Konrad Adenauer and French president Charles de Gaulle. Both had fathers who fought in the Franco-Prussian War. Both originated from regions that bordered each other’s nations, and which had been contested throughout the centuries. There may or may not have been a sentimental dimension to their thinking.

The two statesmen also calculated that partnership within a European framework would enhance their ability to influence world events now largely shaped by the two new superpowers, America and the Soviet Union. This is what Adenauer meant when he told one of his French interlocutors that “Europe will be your revenge” shortly after the Suez debacle of 1956, when the US forced France and Britain to back down.

Both de Gaulle and Adenauer recognised the futility of the cycle of Franco-German wars initiated a century previously, and on 22 January 1963 concluded the Élysée Treaty, ushering in a new period of Franco-German friendship. Within this treaty’s framework other initiatives have flowed, designed to extend the relationship from the level of the state to society more broadly, through ideas such as youth exchanges, town twinning and joint history textbooks for schoolchildren. Within these textbooks, the Franco-Prussian War is not forgotten, but rather treated as a shared historical experience.

For Europe more broadly, including Britain, the Franco-German partnership as it now stands raises its own questions. Other European countries fear marginalisation when key decisions are essentially agreed beforehand by Paris and Berlin. Deeper integration is proposed as the best way of empowering these other states, and at the same time resolving the issue first created in 1870: how to run a continent with such a hard core. However, this integration process has spawned its own set of problems. Seen in these terms, it is clear that the legacy of the 1870 war still helps determine our continent’s everyday politics and will continue to do so for the foreseeable future.

Michael Rowe is reader in European history at King’s College London


The Wars of Prussia (1792-1871): From the French Revolution to the Franco-Prussian War

Prussia is a country that no longer exists. The last hundred years or so of it’s existence Prussia was one of the most powerful of the several dozen independent German states. Originally founded by the Teutonic Knights, Prussia evolved over several centuries of war with neighboring Poland, Lithuania, Russia, Sweden, Austria, other German states, as well as the old foe in France, to become a very efficient, militarized nation that was able to successfully unite the various pieces of Germany into a single, united German Empire. The following list of Prussian wars shows the progression of wars and conflicts that enabled Prussia to grow. While part of the coalition against the radical French Revolution in the 1790s, and as one of the conservative forces that put down the revolutions of 1830 and 1848, Prussia evolved from an absolute monarchy to one of the more democratic parliamentary monarchies in Europe by the 1870s. With a population that was (compared to most of Europe at the time), fairly well-educated, and possessing a growing industrial economy, Prussia was well-placed to assume leadership of a united Germany. Unfortunately for Germany and the rest of Europe, the hard feelings left over from the Franco-Prussian War would fester and be one of the leading causes of World War One.

Wars of the French Revolution/Napoleonic Wars-The French overthrew their king and created the First Republic. European nations ruled by kings and emperors were shocked and frightened by the overthrow of King Louis, and attempted to end the Revolution.

War of the First Coalition (1792-1795)-Prussia, along with other royal powers who feared the threat represented by the bloody French Revolution against royalty and monarchy, invaded Revolutionary France in an attempt to crush the Revolution and restore the French monarchy to power. France raised huge citizen armies to battle the relatively small, professional armies of the invading powers. The French armies defeated the allied forces and preserved the Revolution.

A negyedik koalíció háborúja (1806-1807)-Prussia and Austria were defeated by France. Prussia was forced to accept a French army of occupation and had to become an ally of France, contributing troops to his ongoing wars.

Polish Uprising Against Prussia (1806)-The Poles were successful in part because of aid from the French against Prussia.

French Invasion of Russia (1812-1813)-Prussia was a forced ally of France. Some 20,000 Prussian troops accompanied Napoleon’s huge, multi-national army into Russia, the subsequent defeat of Napoleon led to Prussia breaking free of French control and renewing their fight against the French Emperor.

A hatodik koalíció háborúja (1813-1814)-Prussia joined Russia, Austria, Sweden, and other allied nations in the final push to defeat Napoleon. The Battle of Leipzig in Germany was the turning point, forcing Napoleon to retreat back to France. Allied forces followed, invading France and marching into Paris. Napoleon surrendered and was sent into exile on the island of Elba.

War of the Seventh Coalition (1815)-This was the shortest of the Napoleonic Wars. With Napoleon’s return from exile on the island of Elba, the Coalition powers scrambled to put their armies in the field against Napoleon. Only the British and the Prussians had forces available, and both of these allies marched forward to engage Napoleon and his resurgent French Empire. The British under Wellington, and the Prussians under Blucher met Napoleon on the battlefields of Belgium, near a town called Waterloo. There, in one of the most dramatic battles in history, the British and Prussians put an end to the threat represented by Napoleon.

Polish Uprising of 1830-Though the main focus of the Polish uprising was in the Russian-ruled portion of Poland, a smaller and shorter rebellion took place in Prussian-ruled Poznan.

The First Schleswig War (1848-1851)-The German Confederation, backed by Prussia, attempted to “liberate” the area of Schleswig from Denmark. The German effort failed.

Wars of German Unification

The Second Schleswig War (1864) -Prussia and Austria joined together to fight against Denmark for the Danish territories of Schleswig and Holstein. The two powerful German powers defeated Denmark fairly easily.

The Austro-Prussian War/Seven Weeks War (1866)-The long political, economic, and diplomatic debate over who would dominate the future of Germany was settled in this Seven Weeks’ War as superior Prussian military might defeated the Austrians. One result of this short war was the expulsion of Austria from Germany. Until the forced annexation of Austria into Nazi Germany in the 1930s, Austria was not considered to be a part of the “German Nation.”

The Franco-Prussian War (1870-1871)-This final war of German Unification pitted a united Germany, led by the Kingdom of Prussia, against the Second French Empire, led by Emperor Napoleon III. The united German forces defeated the French and occupied much of France. As a result of this war, all of the German states united into a new German Empire, led by the Prussian king. From this point on, Prussian history is melded into the history of a united Germany. Another result of this war was the harsh terms of peace dictated by the Germans on the French. France had to pay a large financial cost (enforced by German military occupation until it the war debt was paid off), as well as losing two border territories to Germany. The loss of Alsace and Lorraine galled the French and was a major point of hatred toward Germany. The French assumed that a new war with Germany would occur at some point, and they prepared for that day by increasing their military readiness and by entering into a series of alliances with other nations to help them in the future war with Germany. The Germans too, knew that a future war would occur with France, and also planned accordingly. That future war would begin in 1914, and would be known as the First World War. Lásd még: Wars of Germany


Modern Tactics vs. Old World Pomp

One of the reasons that the French folded so quickly was due to the fact that Prussia had quietly been modernizing it’s military but not just in terms of technology. They had been taking notes from the recent military conflicts, including the Crimean War and the American Civil War, and were rapidly incorporating the best of what they were finding into their military strategy.

The new tactics being incorporated were revolutionary and rapidly outmatched the Old World thinking of the French forces. The Prussians used a heavy emphasis on attack, using small squads moving to achieve individual missions rather than being part of one large body of troops. The military doctrine at the time, while changing slowly, was still the old way of large infantry lines, supported by cannon batteries and flanking cavalry charges. In contrast, the Prussians broke down their armies into smaller groups, which were given broad objectives but no specific orders on how to achieve them.

The Prussians also used modern artillery in an offensive capacity to support the advance of the infantry, something that was also relatively new to warfare at the time. Combined with the Germans’ use of rail to move people and supplies around rapidly, this new way of fighting quickly outstripped the old way of fighting in spectacular and bloody fashion.

While Napoleon III was famous (or infamous depending on your perspective) for trying to rebuild and relive the glory days of his uncle Napoleon I, he was not caught completely still. Napoleon III had introduced a precursor to the machine gun to try and stop the fast moving German infantry, and he had a grand plan to mobilize millions of people to the front. The problem was neither of these things was fully realized at the time and were introduced alongside dated flamboyant officer uniforms and heavy use of ill-trained militia to bolster official troop numbers. The German innovations had been better studied and prepared for ahead of time and thus were more effective in this conflict.

The French would refine their advances that were just being brought about in 1870 in World War One with greater use of machine gun nests, artillery, and mass mobilization of the nation. At the time, the rapid and fluid movement of the German armies, combined with their modern and effective artillery, defeated the French army that was very much in a transition period at the time.


Causes for the War

The North German Union counted 24 million Prussians and 6 million other Germans in it’s population. Another 6 million Germans from the South German states were connected with the union by contractual obligations. France received nothing as compensation from the creation of a powerful German state, in terms of the number of inhabitants comparable to the population of France (36 million French). This was imposed on the internal political difficulties of the Emperor Napoleon III and the interest of Prussia in joining the South German kingdoms. Both powers sought to resolve their internal problems by victorious war with each other.

By the summer of 1870 Napoleon III felt the instability of his situation inside France. His influential wife, Empress Eugene, said, pointing to her son: “War is necessary for this child to reign.” Attempts to reach an agreement with Bismarck on the annexation of Luxembourg and even more so Belgium ended in nothing, the expansion of the French Empire in Europe could only take place militarily.

The cause for the conflict arose on July 1, 1870, when the Spaniards invited Prince Leopold from the side branch of the ruling Prussian dynasty Hohenzollern-Sigmaringen to the royal throne. The French, not without reason, saw a threat in the reign of the Hohenzollern dynasty simultaneously in Germany and Spain. On July 6, French Foreign Minister Duke Gramont declared in parliament that the French empire would not hesitate to start a war against Prussia if she “dared resurrect the empire of Charles V”.

Bismarck viewed the pressure of France as a convenient excuse for a war in which Prussia would have been the victim of an aggressive neighbor, but Prussian King William I forced his relative Leopold to officially abandon the Spanish throne. Nevertheless, Napoleon III, under the influence of his closest entourage and a false impression of the state of the French army, decided to accelerate the events. July 13, Paris demanded a written statement from Wilhelm with a commitment not to harm the interests of France in the future. The demand contained deliberate insolence, and the Prussian king refused to give such guarantees, promising to continue negotiations. Bismarck, after consulting with the chief of staff and the minister of war, arbitrarily changed the text on the negotiations for publication in the press in such a way that William refused to discuss the matter with the French ambassador at all. The French perceived it exactly as Bismarck had hoped.

The dynastic dispute turned into a cause for war, the cause of which was in the struggle for political domination in Western Europe. On July 15, the deputies of the French Parliament voted in favor of declaring war by 245 votes to 10. July 19, 1870 at a meeting of the North German Reichstag Bismarck announced the beginning of the war of France against Prussia.


Eredet

Success in the latter endeavor would change European power relationships in ways France could hardly be expected to ignore. Contemporary opinion in fact laid primary responsibility for the events of 1870 at the door of Napoleon III, who allegedly forced a conflict to shore up his unstable regime. Beginning in the 1890s, responsibility was increasingly shifted to a Bismarck described as provoking war in the interests of German hegemony: "blood and iron" in a European setting. Late-twentieth-century scholarship emphasizes Bismarck's desire to keep as many options as possible open for as long as possible. He prided himself on being able to step into a situation and stir things up, confident that he could respond to confusion exponentially better than his associates and opponents. In the spring of 1870 he had his chance.

Bismarck's primary objective was resolving the German question in Prussia's favor. The argument that Bismarck's initial approval of Spain's offer of its vacant crown to Prince Leopold of Hohenzollern-Sigmaringen (a branch of the ruling house of Prussia) was intended to provoke a war overstates Bismarck's belligerence while underrating his self-confidence. The Hohenzollern candidacy was designed to provoke a crisis with France. But it was so managed that at each stage the final initiative, the final choice, remained with Paris. Bismarck recognized that war was an extremely likely outcome of the situation. At the same time he was testing the intentions of the emperor and of France itself.

An international incident is what one of the parties involved wishes to define as an international incident. Negotiating room remained in the first days of July, particularly after Leopold withdrew his candidacy in the face of French hostility. But a French government enjoying its triumph overplayed its hand by demanding that Prussia guarantee the candidacy would not be renewed. Bismarck's negative reply was interpreted in Paris as a justification for a war Bismarck by now also believed inevitable. On 15 July the North German Confederation issued its mobilization orders.


The Siege of Paris during the Franco-Prussian War

Through the first half of 1870 a confrontational fever with Germany spread throughout France. On July 15 Emperor Napoleon III led his nation "into one of the most disastrous wars in her history." (1) The Franco-Prussian conflict did not officially commence until July 19, 1870. In the course of its first weeks it produced a series of demoralizing defeats for the French. The army of Napoleon III "went to war ill-equipped, badly led, trained and organized, and with inferior numbers." (2) On August 19, one French army was trapped in the fortress of Metz and on September 1, the Empire of Napoleon III came crushing down when a second army was captured at Sedan with the Emperor himself. Three days later the news reached Paris and the fall of the Empire was proclaimed. The Empress left for England and a provisional government took power. (3) For the next five months, the "city of lights," as Parisians had proudly proclaimed "the center of the universe," was transformed. It became an army camp--French soldiers, National Guardsmen, volunteers-within, Prussian forces without. Luxuries, and then basic necessities slowly disappeared. Food became scarce, and the inhabitants resorted to edibles normally associated with other species. The government under General Trochu and leaders like Victor Hugo, Jules Favre, and Adolphe Thiers, tried to govern internal as well as external pressures. Finally, on January 27, an armistice was signed. It brought temporary calm to the capital, before the storm of the Paris commune and the second siege arrived.

The new government in Paris, after the defeat at Sedan, was composed in part by publicists, politicians, lawyers, and teachers who had opposed Louis Napoleon's coup d'etat in 1851. "The Government of National Defense" was the official title, and nearly all kinds of political opinions were included, with the exception of the Bonapartists. The actual power rested with the Legitimists, Orleanists, and other conservatives. General Trochu, military governor of Paris and an Orleanist, held the presidency. Others included Leon Gambetta-minister of the Interior, General Le Flo- Minister for War, Jules Favre-Minister of Foreign Affairs and vice-president, Victor Hugo, Count Henri Rochefort-journalist and political enemy of Napoleon III who spent many years in prison, and Adolphe Thiers-the old minister of Louis Phillipe who went on diplomatic missions for the new republic. (4) Besides the day-to-day operation of the government, the three main objectives of the Government of National Defense were the procurement of a favorable peace treaty, enlistment of the aid of foreign powers, and the military preparation of Paris. The first objective got off to a bad start on September 6 when Jules Favre announced, "France would not give up an inch of her territory nor a stone of her fortresses." (5) This attitude went counter to that of Otto Von Bismarck, Chancellor of Germany, who saw the cession of territory as being as indispensable to the Prussians as it was inadmissible to the French. Bismarck demanded the immediate turnover of Alsace-Lorraine as well as Metz, Strasbourg, and Mont-Valerien (the fortress commanding Paris). Bismarck's proposals were rejected and the government was forced to defend the city and continue the war. Negotiations continued however, nothing concrete came out of them until the end of January when Jules Favre was sent to Versailles to discuss the terms of armistice. By this time Paris had been bombarded, food and other essential stores were nearly exhausted, and Prussian victories throughout the rest of France were a daily occurrence.

The armistice was to set up the preliminary conditions for a peace treaty to be signed. Its terms included the surrender of all French fortifications, except those serving as prisons laying down their weapons with the exception of the Army which was to act independently for the maintenance of order, the immediate exchange of prisoners, and Paris was to pay 200,000,000 francs for war reparations within a fortnight. Also, anyone leaving the city needed a French military pass. (6) Back in September, the French government began pursuing the second objective, acquiring foreign aid, when Thiers was sent to England, Austria, and Russia to enlist help. He was sympathetically welcomed, but was unable to shore up any support. Only America showed enthusiasm for the new French Republic, however they were not yet ready to intervene on their behalf. Thiers tried again in October with the same results. From that point on he was used solely as the representative of the French government in the ongoing negotiations with Bismarck. Prior to the investment of Paris, the provisional government made efforts to prepare the military forces of the city. These efforts included: manpower allocations, defensive fortification and supplies. Troops were brought back from the surrounding provinces. General Vinoy's forces, which escaped capture at Sedan, were later consolidated with those of the provinces. Together they became the Provincial Mobile Guard. Meanwhile the National Guard furnished sufficient manpower to increase its size from 90,000 to more than 300,000 men. (7) Another aspect of the military preparation was the establishment of strong defensive fortifications. The forts in the vicinity of Paris were abandoned because it would have required too much work and time to get them ready, and the decision was made to move the defensive lines closer to the city's environs. All forests and wooded areas deemed favorable to enemy advantage were cut. Thus were the forests of Montmorency, Bundy, Boulogne, and Vincennes treated. The allocation of supplies was vital to the defense of Paris. Barracks, hospitals and factories for the manufacture of military hardware were established all over the city. Railway shops became cannon foundries, while tobacco factories became arsenals. The Louvre was transformed into an armament shop after the art gallery was moved for safekeeping. Balloons were constructed at the Orleans railway stations. (8) Hotels, department stores, theaters, and public buildings served as hospitals. The Tuileries and the Napoleon and Empress Circuses became barracks. (9) When in action, all the forces were under the Commander-in-Chief of the Army and subject to military law. Most of these actions centered on small sorties, unassumingly called "reconnaissances." In late September 1870, the objects of the sorties were to test the tenacity of the troops and probe the Prussian circle to determine its vulnerability. As for the Prussians, once the city was surrounded and more troops made available for the siege, the question was whether to bombard the capital or starve it into surrender. In his diary entry for October 8, Crown Prince Frederick states, "we shall certainly have to make up our minds to a bombardment of Paris. but to postpone as long as possible their actual accomplishment, for I count definitely on starving out the city." (10) The bombardment did not begin until January 4. The arrival of the shelling did not panic the Parisians. They had been expecting it since October.

Precautions were taken to protect all works of art. Sandbags were placed in the windows of the Louvre, the School of Fine Arts and other important buildings, while outside monuments were taken underground. The bombardment lasted twenty-three days, usually from two to five hours each night. In the end, the Parisians refused to be intimidated and the psychological advantage of this tactic was lost. The siege of Paris slowly made its impact in an area critical to survival: the economy. According to a correspondent for The Times of London, "Business for France is everywhere broken up, and one-third of the country is devastated and ruined." (11) The first segment to directly feel the enclosure was the import and export activity. In order to survive, Paris needed a self-supporting economy, while also channeling most of its resources for the defense. Factories were now employed in making military necessities, instead of consumer goods. When the siege dragged on, the prospects for a speedy recovery evaporated and finally gave out completely when the bombardment began as some of those factories, in conjunction with other businesses, were damaged. The Prussians might not have been purposely inclined to destroy the French economy, except in one particular area: food consumption. The government's failure to establish a census system early during the siege caused it to miscalculate on its supply of comestibles, playing into the hands of the invaders. The census did not take place until December 30 and it was discovered that Paris contained a population of 2,005,709 residents excluding the armed forces. (12) The government however, did ask foreigners to leave, but the number who did was offset by the arrival of refugees from the provinces. This number of inhabitants and the Prussian encirclement had disastrous consequences. Early in 1870, the price of food had increased and by the start of the Franco-Prussian conflict it was 25 percent higher. (13) Prices did not go much higher because the government announced the number of cattle, sheep, and hogs within Paris to be adequate. However, everyone, even the government, believed the siege would last a very short time, perhaps a maximum of two months. The situation did not change until the early days of October. A few days before October 15, butchers suddenly refused to sell more than a day's ration. On October 15, the official rationing of meat began and continued throughout the entire siege, each portion becoming smaller and smaller. Eventually, nothing was left and Parisians resorted to other types of meat. The first substitute for the regular meat diet was horse. Parisians disdained it, at first, and it took the Horse-Eating Society to inform the public of the advantages to eating horse. When it finally came down to eating them, all breeds were included, from thoroughbred to mules. With time even this type of nourishment became rare, so other meats were introduced into the diet. Dogs, cats, and rats (14) were frequently eaten. The animals of the zoo were added to this diet, including Castor and Pollux, the two elephants that were the pride of Paris. Only the lions, tigers, and monkeys were spared the big cats for the difficulty of approaching them, the monkeys because of "some vague Darwinian notion that they were the relatives of the people of Paris and eating them would be tantamount to cannibalism." (15)

During the middle of January, the government placed bread on the ration list, setting the daily quota at 300 grams for adults and half that amount for children. Parisians then realized that they were on the verge of starvation. As for the Prussians, this meant a quick solution to the conflict as Frederick III writes on his diary entry for January 7, "There is news from Bordeaux that provisions in Paris would be exhausted about the end of January, and at best could only last until early in February. I trust this may be true." (16) The terrible ordeal suffered by Paris between 1870-1871 was not their first, according to a German newspaper story reprinted in The Times. In 1590, Henry IV stood before Paris much like Bismarck was doing, and the city knew nothing worse. According to the story, the people of Paris forgot what meat was and they had to subsist on leaves or roots dug up from under stones. Terrible diseases broke out and in three months 12,000 people died. Bread no longer existed while all the dogs were captured and eaten. (17) The maledictions associated with siege warfare were no strangers to Parisians however, the peace treaty with Germany brought needed relief before the arrival of the Paris Commune with its own set of trials and tribulations.

1. "The French Army and Politics 1870-1970"- pg. 7

3. "The War Against Paris"- pg. 1

4. "The Siege of Paris 1870-1871"- pg. 6

6. "The War Diary of the Emperor Frederick III"- pg. 283

7. "The Siege of Paris 1870-1871"- pg. 22

8. Balloons served to carry the mail and diplomats outside the city safely from Prussian attack. Pigeons were used to carry messages. For more on this aspect of the siege read "Airlift 1870" by John Fisher.

9. "The Siege of Paris 1870-1871"- pg. 24

10. "The War Diary of the Emperor Frederick III"- pg. 150

11. The Times of London, 1870 edition

12. "The Siege of Paris 1870-1871"- pg. 43

14. The price of rats became so high that not everyone could afford this delicacy, which was considered of the highest quality since rats fed on cheese and grains.

15. "The Siege of Paris 1870-1871"- pg. 63

16. "The War Diary of Emperor Frederick III"- pg. 253

17. The Times of London, 1870 edition Bibliography Kranzberg, Melvin. The Siege of Paris, 1870-1871. A Political and Social History. Greenwood Press Publishers. Connecticut. 1950 Tombs, Robert. The War Against Paris- 1871. Cambridge University Press. Cambridge. 1981 Allinson, A. R. (translator and editor)- The War Diary of the Emperor Frederick III- 1870-1871. Greenwood Press Publishers. Connecticut. 1926 Horne, Alistair. The French Army and Politics- 1870 to 1970. Peter Bedrick Books. New York. 1984


What were the Consequences of the Franco-Prussian War?

The consequences of the Franco-Prussian war proved very significant in the history of Germany, France and Italy. They were disastrous for Napoleon III and the Second Napoleonic Empire, but on the other hand, they proved highly encouraging to Italy and Germany.

1. The southern states of Germany had taken part in the war in support of Prussia. After the defeat of France at Sedan, these states were freed from the dominance of France. These states were included in the confederation of Germany.

The unification of Germany was completed. A federal constitution was framed. William I, the King of Prussia, was made the Emperor of the German Empire. His coronation was celebrated in the royal palace of Versailles on January 18, 1871.

2. The Franco-Prussian war also completed the unification of Italy. By 1866 all states of Italy had been united into one nation except Rome. This state was under the dominance of Pope. The French army had been staying there since 1849 for the assistance of Pope.

When the war broke out in 1870, Napoleon III called his army back to fight against Prussia. Victor Emmanuel, the king of Piedmont-Sardinia took the advantage of the opportunity and attacked Rome.

The army of Pope was defeated and Rome was captured by Victor Emmanuel. With this victory, the great work of the unification of Italy was completed. Rome became the capital of Italy.

3. The war proved to be the most disastrous in the history of France. The news of the downfall of Napoleon III at Sedan resounded throughout the world. On September 3, 1870 Napoleon III sent the message to Paris:

The army has been defeated and is captive, I myself am a prisoner.”

It meant that Napoleon III was no longer the head of the government of France. People began to shout: “Down with the Empire”, “Long Live the Republic”. The Second Napoleonic Empire was abolished and the Republican leaders proclaimed the Republic in France from the Hotel de Ville. It was called the Third Republic.

4. The treaty of Frankfort sowed the seeds of hostility and enmity between France and Germany. The provisions of the treaty were considerably humiliating to France.

It produced a feeling for avenging the insult in the hearts of the French. This treaty became the base of the foreign policy of Bismarck after 1871. No doubt, this hostility led to the First World War.

In this way, Bismarck completed the great work of the unification of Germany with his farsightedness, ability, and diplomacy. He proved that the problems of the country could be solved only by blood and iron.


The History Guy

This page shows conflicts between France and the "modern" state of Germany, a nation which developed partially as a result of the Franco-Prussian War of 1870-1871. Though France and various German states and political entities fought wars from the time of Charlegmane, those conflicts are not part of this category.

Click on the blue links to access specific pages.

Franco-Prussian War (July 19, 1870 – May 10, 1871)--Major war between the Prussian-led German forces and the Second French Empire. This war helped cause the unification of Germany and paved the way for the ongoing hostility which was a leading cause of World War One.

Első Világháború (1914-1918)

French and Belgian Occupation of the Ruhr Valley (Jan. 11, 1923-August, 1925)--Germany fell behind in war payments to the Allies due to the collapse of the German economy. France and Belgium invade and occupy the industrial Ruhr Valley region of western Germany until the re-payments are complete.

World War II (1939-1945)


Nézd meg a videót: Porosz katona 1870 (Január 2023).

Video, Sitemap-Video, Sitemap-Videos